2. fejezet: Királyvár
A
hegyről megláttam a Vörös Tornyot, Királyvár kastélyát. Nagyot dobbant a
szívem. Lehetséges hogy itt lenne Sandor aki az előző király személyi testőre
volt? Sandor a keresztapám és hiányzik. Több mint egy éve láttam és azóta semmi
hír róla.
Lassan
odaértem a kapuhoz aminél hat őr állt. Ideges lettem amit, Hóvi is megérzett.
Sosem szerettem az őröket mert mindig csúnyán néztek rám. Ezt hétéves koromban
mondtam apunak amikor még élt. Azóta nem változott a véleményem.
Odaügettem
a kapuhoz és levettem a csuklyámat.
- - Egy
ilyen szép hölgy miért fedi el az arcát?- kérdezte egy őr, olyan mosollyal az
arcán amitől hánynom kellet. Nem egy szép teremtés. A feje túlságosan kerek, a
szemei kicsik és mélyen ülőek. A bőre hófehér mintha északon született volna. A
haja túlságosan világos szőke. Ez viszont már nem utal egy északira.
- -Az
útonállók miatt. – feleltem hangsúly nélkül. Ezután letessékeltek a lóról és
átkutatták a cuccaimat.
- - Nem
sok egy kicsit ez a halom fegyver? – kérdezte egy másik őr. Ez úgy ahogy
normálisan nézett ki. Barna haja, kreol bőre. Egy igazi déli.Mosolyogva
kérdezte de a szeme nem örült. Sőt egy
kis félelmet is sugárzott a tekintete de, lehet hogy képzelődtem.
- - Nem.
Van mivel megvédenem magam.
- - Hát
még az életben nem láttam egy leányt ennyi fegyverrel. De lehet, hogy férfit
se. – mondta a fura mosolyú.
- -El
kell vennünk őket. – amint kimondta ezt, a hátamhoz nyúlt a kardomért. Nekem
sem kellett több ahhoz hogy, támadjak. Kirúgtam a lábát alulról, majd
belerúgtam az ágyékába. Mindig is mocskosan harcoltam főleg ha az életem a tét,
most csak a fegyvereimet féltettem. A kardomat és az íjamat talán többre tartottam
mint, saját magamat. Iszonyatosan erős fájdalmat éreztem a bal vállamban. A
nyíl ami bele fúródott rövidebb volt annál amit én használok. Ami a vállamban
volt az egy nyílpuska nyila. Amint felészlaltem a döbbenetből nyúltam a
kardomért de, valami a fejemhez ütődött olyan erővel hogy, elájultam. Az utolsó
hang egy erős reccsenés és Hóvi nyerítése volt amit észleltem.
Amikor
felkeltem fél homály volt de még így se láttam semmit. Pár perc múlva tisztult
csak ki a látásom és nagyon nem kedveltem a látványt. Se a tőröm, se az íjam,
se a kardom, se a pénzem nem volt nálam. Egyszóval semmim nem volt meg. A
felszakadt ingem meg koszos nadrágom volt rajtam. Se csizmám, se kabátom.
Éreztem ahogy a hosszú barna hajam ráragad az arcomra. Iszonyatosan meleg volt.
Jobban
körülnéztem, egy kőszobában voltam, más néven börtönben. Ahol csakis egy ágy
volt. Az is nagyon rozoga állapotban volt és bűzlött. Olyan intenzíven hogy,
már elviselhetetlen volt. Felkeltem és elkezdtem dörömbölni az ajtón. Egy ember
szólt mögöttem, amitől felsikoltottam. Megijesztett.
- - Ne
sírj, gyermek.
- -Én
nem sírok hanem sikítok!- förmedtem rá a bácsira. Kopasz volt és legalább fehér
félméteres szakálla. Az öreg meglepődötten nézett rám.
- -Nézd,
Verony! Egy új cella társ!- Az öreg elkezdett közeledni hozzám. Ez biztosan
őrűlt! Mikor egy méterre volt tőlem kitárta a karját. Gyorsan átbújtam a hóna
alatt, amitől émelyegni kezdtem. Olyan büdös volt hogy, már nem is bírtam
levegőt venni. Ekkor kinyílt az ajtó és hangos hahotázással kihúzta egy kéz az
öreget az ajtón át. És három ember jött be. Elöl egy húsz év körüli szökés
barna helyes fiú jött be, mögötte két
fekete hajú negyven körüli pasassal.
- - Bűzlesz,
de még így is szép látványt mutatsz. – mondta a fiú. Közelebb jött és
erőszakosan megcsókolt. Elhúztam a fejemet, és sikerült tőle megszabadulnom
de,az államnál fogott és még mindig vészesen közel volt hozzám.
- -Még
meg is akarsz erőszakolni, barom?- sziszegtem.
- -Jó
hogy felhoztad mert….- nem hagytam hogy befejezze. Olyan erővel lefejeltem
hogy, felrepedt a bőre. A fiú hozzá ért a sebéhez és látta a kesztyűjén a vért.
Egy pillanatra láttam a szemében a haragot, csakhogy bele vert ököllel a hasamba
majd az arcomat pofozta fel. Olyan szinten fájt mindenem hogy, nem bírtam
tartani magam. Elestem. Nem voltam hozzá szokva a verésekhez. Amikor Sandorral
gyakoroltunk akkor nem egyszer, erősen megütött. Anya persze ordibálni a
kezdett a keresztapámmal.
Pár perc múlva megunták a várakozást és kivonszoltak
a cellámból. Nem tudtam hova kerültem. Csak a beszélgetési foszlányokat hallottam.
- -Csak
meg kell nézni! Ez egy paraszt lány! Meg sem érdemli hogy éljen!- hallottam egy
öntelt női hangot.
- -Felség,
Cersei, nem mindenki lehet nemesi származású!- torkolta le valaki a nőt.
- -Ser
Kevan, te vagy én vagyok a régenskirálynő?- sziszegte mint egy kígyó. A
Lannisterek címere egy oroszlán de, jobban illene hozzájuk egy kígyó. Cersei
Lannister nem tudom hogy néz ki. Annyit tudok hogy ijesztően szép. Olyanok a
szemei mint egy macskának.
Ő volt a
király felesége de, a király meghalt mint, az idősebbik fia. Most egy tízéves
kisfiú a király. Vicces. Az egész Westerost ő uralja. Viszont a Falra, az
éjjeli őrséghez nem ér el a hatalma. Szerencsére.
Míg ezen
gondolkodtam valaki bele rúgott a hasamba.
- -A
király beszélt hozzád!- ordította valaki a fülembe.
- -Hagyja
kérem!- kérlelte az őrt egy kisfiú. - Mi a neved?
- -Leila.-
felnéztem. A trónón egy tízéves forma kisfiú ült. Szőke hajú, kék szemű. Igazi
Lannister.
Egy kisseb díszes széken ült egy nő. Hosszú szőke
haja és a világító smaragd színű szemei egyből elárulták hogy ki is ő. Cersei
Lannister. Már látszódik rajta a kor. Vannak az arcán jócskán ráncok.
- -Na
de milyen házból? – kérdezte a kiskirály.
- -A
Shanno házból.- Amint ezt kimondtam egy ismerős szagot fogtam. Csakis a
családom és a barátaim szagát szoktam felismerni pillanatok alatt.
- -Ser
Radclyffe!- nevetett a királynő. – Örülünk hogy, megjöttél.- amint kimondták a
nagybátyám nevét odafordultam ahol ő állt. Ugyanúgy nézett ki mint, mindig.
Enyhén kreol bőre, világos barna haja, szürkés barna szeme, igazi Shanno.
Radclyffe nem
nézett rám. A családból senki sem tudta hogy lovag lett. Talán túl megaláztató
volt hogy, egy kőműves az apja és semmi több. A kastélyban talán lekezelték
volna ha, megtudják. A királynő magához hívta de előbb oda jött hozzám és a
fülembe súgta:
- -A
királynő tudja rólunk. Most hogy itt vagyok, nem tudsz megszökni. – felállt egy
mosollyal az arcán, egy ördögi mosollyal, és odament a királynőhöz. Mégis mit
tettem hogy mindenki ennyire utál? Mit tettem az isteneknek hogy meggyűlöltek?
- -Mióta
hatalmas bűn az, hogy megtámadtam egy őrt?- kérdeztem fájdalmasan. Nem csak az
arcom, de a szívem is fájt. Szóval ez az az érzés amikor elárulnak. Lehet hogy
sosem szívleltem Radclyffet de azért mégis csak a nagybátyám.
- -Amióta
Tommen a király!- felelte a régenskirálynő. Felhorkantottam. Ha már marha,
akkor legyen kövér.
- -Egy
kisfiú nem tudja irányítani a Hét Királyságot!- feleltem amire feszült csend
lett. - Csak manipulálja mindenki….- akartam valamit mondani de a nagybátyám
olyan gyorsan jött hogy észre se vettem. A torkomnál fogva felemelt. Oly erősen
szorított hogy, nem kaptam levegőt. Vörös lett az arcom. Kiakart jönni belőlem
a farkas. Ahogy a szemem vörös lett, Radclyffe elengedett. A padlóra rogytam és
még mindig fuldokoltam. Köhögtem és nem kaptam levegőt. Csak egy kis ideig
voltam ilyen állapotban. Talán egy percig. De az a perc túlságosan is hosszú
volt. Mikkor már sikerült levegőt vennem, úgy szívtam be az oxigént mintha
gyémánt lenne. Lenyugodtam. Oda jött hozzám egy lány. Tizenhét vagy tizennyolc
éves lehetett. Barna haja volt, és turcsi orra.
- -Jól
vagy?- kérdezte. Csak nyögtem egyet és ő segített felállni.
- -Anyámmal
úgy döntöttünk hogy hagyunk választási lehetőséget... – még mindig riadt volt a
fiú. A lány fojtatta:
- -Vagy
le vágjuk a kezed vagy elmész a Falra. Elhívtuk az éjjeli őrség parancsnokát. –
Az egyik sorból előlépett egy fiú. Fekete ruha volt rajta. Göndör, sötétbarna
állig érő haja és enyhén borostás arca. Barna szeme és túlságosan is ismerős
volt. Összefonódott a pillantásunk. Ő tudta hogy, ki vagyok.
- -Vedd
ezt az ajánlatot úgy hogy, eddig még soha senkiért nem jött el a parancsnok. –
mondta Cersei. Nem túl sok örömmel.
- -A
Falon tudok harcolni? – a kérdésemet a parancsnoknak szántam.
- -Talán
meg is fogod unni a sok harcot. – mosolyodott el. Jól állt neki ha mosolyog.
- -Megyek
a Falra. – mondtam a királynak aki elmosolyodott. Biztos ha majd nagy lesz,
szép fiú lesz. Az őrök oda tessékeltek a leendő parancsnokomhoz. De még
visszafordultam.
- -Várj!
Felség vissza kaphatom a fegyvereimet, a pénzemet, és a lovamat?
- -Igen.
– megnyugodtam erre a szócskára. Talán
mégsem utáltak meg annyira az istenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése