Sziasztok!
Nagyon köszönöm a száz kattintást! Köszönöm hogy néhányan olvastok! Dupla hosszú fejezetet hoztam köszönésképpen. Még jobban örülnék ha komiznátok. Na nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást!
U.I.: Remélem jól telt a hétvégétek.
A Kardot így képzeltem el. Ugyanolyan mint, Joné csak a kard gomb barna. Erről majd egy másik részben szó is lesz.
Miután
visszakaptam mindenem, még a törött íjamat is, amin majdnem elsírtam magam, valahogy
rátudtam venni Jont, a parancsnokot, akinek a nevét nem rég tudtam meg, hogy
menjünk el a kovácshoz.
Jon elküldte velem Borraqot, a vadembert.
Igazából mindenki a csapatából a Faltól északra született, kivétel ő. Állítólag
azért kellet Borraqnak velem jönnie hogy, megvédjen. Vicces mert simán
leverném, ahhoz képest hogy, mekkora. Ez az ember van vagy két méter és
háromszor vastagabb nálam. Amint megérkeztünk a kovácshoz olyan szép fegyvert
láttam mint még soha. Ki volt rakva egy sárkánycsont íj ami, pont akkora volt
mint a régi íjam. Csak akkor tudtam elszakítani a tekintetemet tőle amikor
Borraq meglökött.
·
Mit szeretnétek?-
kérdezte az eladó. Az ember kopasz volt.
Idős lehetett mert a szakálla már fehér volt.
·
Egy Valyriai
acélból készült kardot aminek a kard gombján egy barna farkas fej van. Mennyibe
kerülne?
·
Száz
aranysárkány. - mondta nevetve az eladó.
·
Legyen hetven.
–kezdtem alkudni.
·
Kilencvenöt. És
kész.
·
Akkor legyen
kilencven. Csak hogy legyen kerek.
·
Legyen.
·
És a sárkánycsont
íjat is kérném. – Az eladó nagyot nevetett. – Most mi van? – kérdeztem
idegesen.
·
Az hogy neked
nincs annyi pénzed hogy ezt meg vedd. – eldurrant az agyam. Mégis mit képzel
magáról ez a barom?!
·
Mennyibe kerül?
·
Százötven
aranysárkány!
·
Legyen nyolcvan
és akkor nem öllek meg! – mondtam idegesen. Ha az idegesség kis bogarakból
állna akkor én is bogárból lettem volna ebben a pillanatban. Az eladó
hátrahőkölt mert látta hogy, komolyan mondom. Igazából semmi kedvem nem volt
kedvem bántani ezt a modortalan öregembert de a fenyegetéssel néha többre
megyek mint a kérleléssel.
·
Tudod, mit? Az
íjat és a kardot odaadom száz aranyért és még adok a kardnak hüvelyt. – mondta
gyorsan és már elkezdte csinálni a kardgombot mert volt már jó néhány kard a
falon. Csak ki kellet választanom azt a darabot amelyiket szeretném. Átugrottam
a pulton és elkezdtem nézegetni a kardokat. Levettem egy jó nagyot és
meglengettem. Szép, éles és halálos. Könnyű volt lengetni. Talán háromnegyed méteres
lehetett, vagy egy kicsit kisebb. Nekem csak a hátamon fért el volna, de
Deannek az oldalán is elfért volna. Az eladó kijött miután végzett a kardgombbal. Odafutott hozzám.
·
Kisasszony ezt
nem szabad!
·
Bocsánat. Ez
valyriai acél?
·
Igen de, ezt már
lefoglalták.
·
Ki?
·
Azt nem mondhatom
meg.
·
Ugyan már! Ne
legyen már ilyen! – kezdtem kislányos nyafogós hangba.
·
Jó-jó. Ser
Radclyffe foglalta le. – mondta kínkeservesen.
·
Óh, Tudja mit?
Elviszem neki! Ő egy nagyon jó barátom!- vigyorodtam el
·
Nem is tudom.
·
Légy szíves!-
meglengettem még egyszer kardot, amitől egyből igent mondott.
·
Rendben!!-
kiabálta és előkészítette a kardot meg az íjat. Csak Borraq jött velem és egész
vissza úton röhögött a kis előadásomon. Igazából nem értettem mi volt olyan
vicces. Csak magamat adtam és én általában elérem azt amit akarok. Most is ez
történt
Mikor oda értünk a lovakhoz a többiek furcsán
néztek ránk.
·
Mi van veletek? –
Kérdezte Jon amire én feleltem.
·
Semmi
·
Nem semmi ez a kiscsaj!-
mondta már lassan fuldokolva a röhögéstől Borraq.
Amikor
kiértünk a kapun oda mentem Jonhoz.
·
Figyelj, ez a
kard nem nekem van hanem a bátyámnak. Nem lehetne hogy útközben haza mehetnék
oda adni neki? – kérleltem. Nála csak a normál hangomat használom. Úgy gondolom
jobban járok.
·
Merre van?
·
Észak felé. Innét
öt óra ha nem vágtatunk.
·
Nagyon muszáj? –
összehúzta a szemöldökét.
·
Igen nagyon.
Kösz. Gyertek ha nem akartok lemaradni! – Az utolsó mondatot kiabáltam. Aztán,
egy szempillantás alatt vágtára bírtam Hóvit. Körülbelül három óra múlva
megálltam. Hóvi ki volt fáradva. A többiek csak pár perc múlva értek utol. Az ő
lovaik is kivoltak fulladva.
·
Hol tanultál meg
így lovagolni?- Jött oda az egyik vad, Öregapó Ygon.
·
Majdnem lovon
nőttem fel. Tizenegy éves koromban kaptam ezt a csoda lovat. – Megsimogattam
Hóvit. És mindez igaz is. Annyit kellet menni a telek határán hogy az első két
évben majdnem mindig ki volt dörzsölve a combom, a nyereg miatt.
·
Mi is a neve
ennek a „csoda lónak”? – elmosolyodtam. Mindenki jó fej volt.
·
Hóvi.
·
Ez az igazi neve?
Vagy csak te becézed így? – húzta fel a szemöldökét Ygon.
·
Nem, a neve
Havas. – mondtam és közben Toregg is csatlakozott.
·
Mert? – kérdezte
Toregg.
·
Hosszú történet.
– sóhajtottam és faképnél hagytam őket.
Az este tábor tüzet
csinált Rozmár és Borraq. Toregg, Jon és Vadász Harle a tűznél ültek és
beszélgettek. Én elmentem vadászni.
Az erdő elhagyatott volt.
Sötét és ritkás. Alig lehetett látni bármit. Ilyenkor mindig a füledre kell
támaszkodnod! Ezt a nagypapám mondta még régebben, az egyik
kiképzésen. Deannel mindig együtt gyakoroltunk, és alig volt siker élményem. Ezért én sokkal többet gyakoroltam Joceyannal.
Egy ág roppanását
hallotam balról. A nyíl be volt készítve már csak célozni és lőni kell. Egy
másodperc alatt megfordultam és oda lőttem ahonnét a hangot hallottam. Két
másodperc múlva egy hangos puffanás
igazolta alá hogy, nem tévesztettem célt. Bekészítettem még egy nyilat és úgy
mentem oda a zsákmányhoz. Meg lepetésemre egy hatalmas szarvast találtam el. Lehetett
vagy száz kiló. Elkezdtem cipelni vissza a táborhoz de, nem volt olyan
egyszerű. Elbírtam, talán egy kicsit nehéz volt de, nekem a méretével volt bajom. Nagyobb volt a
szarvas mint én. Közel jártam a táborhoz mikor, egy kis pataknál láttam egy csapat
vadkacsát. Vadembereknek vadkacsát. Amilyen csendben csak tudtam leraktam a
szarvast és legnagyobb kacsára céloztam. Kilőttem a nyilat és hajszál pontosan
a két szeme közé lőttem. Amint eltaláltam a vadat, az összes többi elrepült
abban minutumban. Na ennyit az együtt érzésről a kacsáknál. Mondjuk nem
hibáztatom őket. Én is menteném az irhámat, a helyükben.
Amikor kész lett a tűz
Ygonnak tűnt fel először hogy, nem vagyok ott. Épp amikor kérdezte hol vagyok
voltam a fák között. Én láttam őket de ők nem láttak engem. Nagy nehezen oda
dobtam a szarvast melléjük és fejbe dobtam Ygont a vadkacsával. Előjöttem a fák
mögül és néztem ahogy hangosan nevetnek. A szarvashoz oda ment két, póni méretű
állat. Egy hatalmas fehér farkas és egy akkora vadkan amit még életemben nem
láttam. Felsikkantottam ami csak fokozta a nevetést.
·
Ez nem vicces!-
mondtam dühösen.
·
Dehogynem! –
szólt vissza Rozmár. Jon oda hívta magához a farkast, Borraq meg a vadkant.
·
Ez meg mi a
franc? – akadtam ki most már teljesen jogosan. És leültem a két állattól a
lehetőleg legtávolabb de, még így is csak két méterre voltak tőlem. Harle oda
adott egy tömlőt.
·
Igyál!
·
Mi ez?
·
Víz!- Ittam egy
kortyot de elég is volt. Egyáltán nem volt víz íze. Nem is akartam bele
gondolni hogy mi lehet benne.
·
Az előző
kérdésedre válaszolva, Borraq alakváltó…. – mondta Rozmár. Szerencsétlenségére
pont velem szemben ült és akkor ittam a tömlőből. Kiköptem véletlenül a „vizet”
és pont az arcába ment így nem tudta befejezni a mondatot.
·
Mi? – nem akartam
hallani többet. Mégis ott maradtam. Harle kivette a kezemből a tömlőt és Ygon
fojtatta a beszámolót.
·
Borraq nem alak
váltó hanem, bőrváltó. A vadkanja bőrébe bújik bele. De ezt a képességét csak
néha használja. Nyugodj meg. – Ahogy
mondta, megnyugodtam. Azt hittem hogy Borraq is olyan mint én.
·
Jonnak meg csak
simán a farkasa.
·
Értem. Most ha
megbocsátotok…- felkeltem és oda sétáltam a közelben lévő tóhoz. Még mindig
pánikban voltam most már nem azért mert Borraq bőrváltó hanem azért, mert hogy
fogom kimagyarázni a kiborulásomat? Előre féltem. Lépteket hallottam nem messze
tőlem. Talán húsz méterre lehetett a zajnak a forrása.
·
Leila. –szólított
meg egy enyhén recés hang.
·
Ygon.
·
Miért fogadtad
ennyire rosszul hogy mi is Borraq?
·
Nincs azzal semmi
bajom hogy milyen Borraq.
·
Akkor?
·
Tudod ez olyan
dolog amit csak a családom tud rajtam kívül.- mondtam halkan
·
Miért csak ők
tudják?
·
Mert akik láttak
úgy, megpróbáltak megölni.
·
Minek láttak? –
szörnyetegnek, gondoltam de inkább eltereltem a témát. Nem válaszoltam az
utolsó kérdésére.
·
Csak ezért
jöttél?
·
Nem. Megszeretném
kérdezni hogy, miért hívják Havasnak a lovat. – magamban felsóhajtottam. Csak
ilyen kérdéseket tud feltenni!
·
Amikor kicsi
voltam, Deresben éltünk és Havas volt a legjobb barátomnak a vezeték neve. Öt
éves lehettem amikor elköltöztünk de, sosem felejtettem el egy napot sem amikor
vele és a bátyjával játszottam.
·
Ismerem ezt a
fiút? – kérdezte. Nem tudtam és most nem is akartam neki hazudni. Jól tudta
hogy kiről beszélek.
·
Igen, ismered. –
elmosolyodott. – Légy szíves, ne mondd el senkinek.
·
Rendben. Jössz?
·
Nem, majd később
megyek. – Most hogy itt voltam velük, minden rossz emlékem visszajött. Olyan
emlékek amiket majdnem teljesen elfelejtettem. Miután Öregapó elment maradtam
egy-két órát. Mikor vissza értem csak Rozmár volt fent.
·
Sajnálom hogy
leköptelek.
·
Semmi baj. –
elvigyorodott.
·
Jó éjt!
·
Jó éjszakát
kislány!- egy fa tövébe telepedtem. Haza akartam menni. Otthon maradni örökre.
Egyáltalán nem éreztem úgy hogy, tagja lennék
ennek a kis közösségnek. Lehet hogy, csak egy napja vagyok velük de,
túlságosan is kívülállónak éreztem magam.
Nem kellet sokáig várnom
az álomra, mert eljött értem. A múltamat láttam amint játszom Jonnal és Robbal.
Láttam amint Sansa a kis húguk elfintorodik amint meglátja ahogy játszunk. Arya
aki még csak két éves volt ki jön és fellöki a nővérét hogy, hadd játsszon
velünk. Sansa sírt, Arya nevetett. Arra ébredtem hogy egy fehér farkas
megnyalta az arcomat, ezzel halálra ijesztve.
Szia! Benne vagyok a link-cserében! :)
VálaszTörléshttp://mystory-bw.blogspot.hu/
Puszi:Yesaya
Szia!
TörlésKöszi! Te is kint vagy nálam!
Pusz: Lyl S.