5.fejezet

                                                                   Sziasztok! 
Köszönöm a több mint 200 kattintást! Annak meg jobban örülnék hogyha, jeleznétek is egy-egy fejezetre. Én még egy nagyon rövid kommentnek is nagyon örülnék! Szóval légyszíves!
   
                                              

5. fejezet. Felismerés

Mikor felkeltem, sajgott a szemem. Egy pillanatra nem tudtam hol vagyok. Aztán megéreztem az az érzést amit tegnap éreztem a lovon. Nem kellet senkinek semmit sem mondania. A nagypapám szívének most volt az utolsó dobbanása. Megrohamoztak a gondolatok. Láttam amint anya, Dean és nagyapa holtan fekszik. Eleredtek a könnyeim. Sírtam legalább egy fél órát.

Abbahagytam amikor lépteket hallottam a konyha felé. Rákellet jönnöm hogy, nem úszom meg a találkozást a többiekkel. Így is át kell utaznom velük a fél világot, vagy megszökök.

Mintha megérezték volna azt gondolatot és szimatolást hallottam az ajtóm felől. Vagy Radclyffe jött megölni, vagy Szellem kíváncsískodik.- Kinyitottam az ajtómat és Szellem nézett rám nagy kerek szemekkel. Mindig is utáltam hogy kicsi vagyok, de most főleg mivel, csak pár centivel voltam magasabb a rémfarkasnál. Ha betöltöttem a tizenhatot, majd elérem a majdnem eredeti magasságomat. Addig, akkora vagyok mint egy tizenkét éves kislány.

-          -Megyek. – mondtam Szellemnek. Elindultunk a konyha irányába. Megpróbáltam olyan halkan menni mint a farkas. Úgy ahogy ment is.

Mindenki  a konyhában volt. Besurrantam a szobába és elvettem egy almát és egy zsemlét. Elfordultam a hátsó ajtó irányába amikor Borraq előttem termett.

-          -Jó reggelt.- köszöntem halkan.

-          -Jó reggelt?! – kiabálta dühösen.

-          -Tudtommal nem vagy az apám hogy, így beszélj velem! – mondtam hangsúly nélkül de, érződött a hangomon az idegesség.

-          -Elmondtuk neked, hogy mi vagyok! És te hallgattál de nem mondtál semmit. Nem mondtad hogy bőrváltó vagy!- már sziszegte az indulattól. Egyáltalán nem értettem miért ilyen dühös.

-          -Tudtommal mindenkinek lehetnek titkai! Vagy nekem nem? És nem vagyok varg! Mint te! Én alakváltó vagyok!- Kiabáltam kikelve magamból. A varg egy gúnynév szerűség a bőrváltóknak. Azt sem tudtam hogy van bőr a képén még így beszélni velem, a történtek után. És nem is biztos hogy, felfogta hogy, mekkora erő van bennem.  – És most engedj át!-  förmedtem rá. Borraq hatalmas termete miatt nem tudtam közlekedni.

-          -Nem. – mondta teljes egyszerűséggel. A „beszélgetés” közben is ott volt a kezemben a reggelimnek szánt alma és zsemle. Az alma oly könnyedén roppant szét a kezemben mint, a nyúl Szellem szájában.

-          -Azt mondtam engedj át! – kezdtem türelmetlen lenni.

-          -Nem. – Az eddigi idegességemet tovább fokozta ez az egyetlen szócska. Vettem egy újabb almát és fellöktem Borraqot. Olyan erősen löktem fel hogy a földön terült el. Gyorsan átugrottam rajta, még mielőtt felkelt volna. Kifelé menet éreztem a pillantásokat a hátamon.

 Leültem a máglya mellé. Már csak parázs maradt belőle. Beleharaptam a zsemlémbe és csalódottan tapasztaltam hogy, majdnem olyan mint a kő. Bele dobtam a zsemlét a parázsba és elkezdtem enni az almát. A gyümölcsnek úgy ahogy jó íze volt az első harapásnál. Második harapásnál vettem észre hogy, az alma teljesen meg van rohadva. Szörnyülködve köptem ki az összerágott masszát. Miközben a fákat pásztáztam, meghallottam hogy, bent veszekednek. Mondjuk a süket is hallotta volna. Sajnos nem értettem hogy, mit mondanak de tudtam miről van szó. A viselkedésemről. Többször is hallottam Ygon enyhén recés hangját, és Borraq mély baritonját. A veszekedésnek Jon vetett véget. Ekkor hangos trappolást hallottam. A hang közeledett. Gyorsan megfogtam az íjamat és öt nyilat. Majd mókus könnyedséggel felmásztam egy közeli fára. Összekészítettem a nyilakat ha a ricsaj tulajdonosának elborulna az agya.

-          -Hol vagy? – kiabálta Toregg

-          -Elment! Tudtam! Az az átkozott! – lett egyre idegesebb Borraq.

-          -A francba is nyugodj már le! – förmedt rá Jon. Ráillesztettem a nyilvesszőt az íjra és céloztam. Csinálhattam volna úgy is hogy egyenesen célzok de, akkor elárultam volna a helyzetemet. Felfelé céloztam. Pont Borraq lába elé érkezett a nyíl. Amúgy sem akartam megsebezni.

-          -Menjetek, ezt elintézem!- mondta Jon mikor Borraq előtt meglátta a nyílvesszőt.

-          -Na persze! Még lelő!

-          -Akkor majd keressetek új parancsnokot. – mondta semmit törődve. A többiek elcammogtak. Mikor bementek a házba, Jon felszólalt.

-          -Most már lejöhetnél a fáról!- leugrottam de útközben megakadtam az egyik ágban. Belefúrodott a kabátomba. Úgy éreztem magam mintha a grabancomnál fogva, tartanának. Végülis, szó szerint a grabancomnál tartottak. Jon csak elmosolyodott és segített lekászálódni a fáról. Ahogy ott álltam kicsinek éreztem magam. Már túlságosan is vártam a tizenhatodik születésnapomat.

-          -Az igazat megvallva, nem változtál sokat. – mondta. Kikerekedett szemekkel néztem rá. – Az a tíz év alatt nem sokat változtál. -  elmosolyodott. Jól állt neki.

-          -Szóval mégis emlékszel rám. – tudtam hogy, ki ő. A második napon jöttem rá. Azt viszont eszembe se jutott hogy, ő is felismert. És túl nyuszi voltam megkérdezni hogy: „Emlékszel arra hogy régebben a legjobb barátod voltam?” Kész röhej.

-          -Olyan bolond kislányt mint te, nem lehet elfelejteni!

-          -Nem is vagyok bolond! – Elkezdett szélesen vigyorogni.

-          -Az lehet. De régen még az voltál!

-          -Nem is igaz! – mondtam nevetve.

-          -Dehogynem! Szegény konyhásoknak állandóan dolgozniuk kellet mert, elloptad az összes sütit.

-          -Az is csak egyszer volt! – elvigyorodtam az emlékre. Mindig is nagy volt az étvágyam főleg ha, édességről volt szó.

-          -Amint mondtam, MINDIG elloptad a sütit!

-          -Attól még nem voltam bolond! Hanem inkább csíntalan!

-          -Igen az!- nevettünk. Jó rég nem nevettem ilyen jót.

Miután megbékéltem Borraqqal, elkezdték tervezni az útvonalat. Egyszer csak meguntam magam és beszálltam a tervezésbe.

-         - Miért nem megyünk Zúgónál és megyünk át a Freyek hídján?

-          -Mert megölnének. – mondta Jon

-          -Ha cserébe adunk valamit akkor átengednek! Mint a dothrakiaknak! Amúgy, miért is ölnének meg? – mondtam tovább.

-          -Mert Robbot és Lady Starkot ott ölték meg. És mit akarsz adni nekik? Nincs semmink! – mondta Jon fagyosan, fel sem nézve a térképről.

-          -Nem tudom. – mondtam kicsit megszeppenve. Síri csend lett. Pár perc múlva törték meg.

-          -Leilát adjuk.- mondta Ygon, amit feszült csönd követett.

-          -Te normális vagy? – kérdeztem egy oktávval magasabban a kelleténél. Jonnak gyorsan leesett hogy miért is engem adnak át. A baj az hogy nekem nem.

-          -Igazad van. – mondta olyan halkan hogy csak a mellette ülők hallhatták, meg persze én.  Kikerekedett és megvető szemekkel néztem rájuk.

-          -Most csak vicceltek!- mondtam mikor, leesett hogy, miért is engem.

-          -Nem viccelünk. – felelte Ygon

-          -Figyelj, te könnyen ki tudsz szökni onnét. – szólt oda Harle.

-          -Attól még hogy begyógyul a sebem, és erős vagyok, nem tudok túlélni egy olyan esetet amikor egy nyíl a fejembe fúródik! Vagy a szívembe! – a szavaimra senki nem felelt. – És mi van ha nem megyünk a hídnál?

-          -Ötnapos kerülő út. De lehet hogy hat. – tájékoztatott Jon. Felhorkantottam.

-          -Rendben. De mégis hogy a fenébe akarjátok csinálni? És nem egy nap ameddig kiérek!

-          -Hát…. Walder Freynek sok ágyasa van és beépülhetnél oda…. – mondta Harle vigyorogva. Képen vágtam, amitől az egész feje piros lett. – Most ezt meg miért?!- nem is figyeltem már rá.

-          -Úgy ahogy Harle mondta. És amikor egyedül lesztek ráveszed  hogy engedjen át a hídon. – elöntött a méreg. Mégis mit képzelnek ezek rólam?- nem is akartam tudni rá a választ.  Arra bezzeg senki sem reagált hogy, nem egy nap míg kijutok.

-          -Nem fogom rá venni. Sok rossz dolgot tett és bűnhődnie kell.

-          -A sarokba állítod és leszidod?- kérdezte Toregg gúnyolódva.

-          -Nem. Megölöm. – mikor ezt kimondtam Jon felkelt a helyéről és elém viharzott.

-          -Nem kell megbosszulnod Robbot! Ha megölöd Walder Freyt akkor az Ikertornyokban elkezdődik a mészárlás.

-          -Nem csak Robb miatt csinálom! De te mit tennél a helyemben? Talán meg is hívnád egy vacsorára? Mondjuk egy olyanra mint amin megölték a barátodat, a féltestvéredet! És ha elkezdődik a mészárlás mi lenne? Néhányan átmennek a Lannisterekhez vagy valamilyen másik házhoz!

-          -Ezt te sem akarhatod! – sóhajtotta

-          -Dehogynem!- kiindultam a szobából de még feltett egy utolsó kérdést:

-          -A Freyek tehetnek apád haláláról? – vissza jött az emlék amit a legnehezebb volt elfelejteni az életemben.

-          -Részben. A Greyjoyok is benne voltak. – felszegett fejjel léptem át a szoba közepét. Ha már meg kell szöknöm az Ikertornyokból, ne legyen senki aki üldözzön.

Minden egyes idegszálam pattanásig feszült. A francért kell nekem ezt csinálnom? Az is biztos hogy minimum három nap míg kijutok. Ha egyáltalán sikerül. Bementem a szobámba és hanyatt feküdtem az ágyon. Csak bámultam a plafont és teljesen kikapcsoltam az agyam. Még gondolkodnom is nehéz volt. Iszonyatosan erős bűzt éreztem. Már keltem volna fel amikor rá jöttem a nagy problémára Én vagyok a büdös borz. Elkezdtem egy kínkeserves számolást végre hajtani.

-          -Egy nap míg Királyvárba értem, egy hét míg börtönben voltam és két nap itt. Az úgy…. Te jó ég! Tíz napja nem fürödtem! – gondolkodtam hangosan. Azt sem tudom hogy bírtak velem egy szobában lenni. Lehet hogy sosem voltam valami igényes. Sőt! Volt sokszor hogy kikunyeráltam anyánál hogy aznap ne fürödjek de,….. Ez nem normális. Kiszaladtam a konyhába és felraktam forrni két hatalmas vödör vizet. Viszonylag hamar kész lettek és azokat öntöttem bele a kádba. Gyorsan elszaladtam a szobámba ruháért. Valami jó meleget vettem elő. Kiléptem a szobámból de, pár lépést tehettem csak mert megint megállítottak.

-          -Igen? – kérdeztem bájosan bár a szemem vészjóslóan vizslatta az előttem állót.

-          -Merre találom a fürdőt? – elég bunkón nézhettem Jonra hogy, csúnyán nézzen rám.

-          -Több mint egy napja vagyunk ebben a házban és azóta nem voltál vécén? – kérdeztem mint egy hülyét.

-          -Már megszoktam a szabad ég alatti létet. – felhúztam a szemöldököm. Nagyon de nagyon rosszul  hazudik.

-          -Ne vegyél hülyére, légy szíves. Annyira nem nagy ez a ház hogy, ne találd meg. És amúgy is, éppen el van foglalva. – mondtam diadalittasan.

-          -Na és ki az aki elfoglalta a mosdót? – kérdezte féloldalas mosollyal.

-          -Én.

-          -Az hogy lehet ha itt vagy?

-          -Úgy hogy éppen most megyek fürdeni. – Jon éppen szólásra nyitotta a száját mikor Harle beszólt.

-          -Ne veszekedjetek már, az egyikőtök elmegy pisilni aztán, csatlakozik a fürdéshez. – Elkezdett égni az arcom. Na, már tudják hogy mivel tudnak leégetni.

-          -Hagyd másnak a perverz vicceidet vagy véletlenül egy nyíl fúródik bele a homlokodba. – mentem oda Harle-hoz.

-          -Csak akkor szoktak egy vicc után fenyegetni, ha az igaz. – ördögi vigyorra húzta a száját. Ezt már nem hagytam annyiban. Közelebb mentem hozzá, arcunkat csak pár centi választotta el.

-          -És ez téged miért érdekel annyira? Talán féltékeny vagy? – súgtam neki. – Ha a holnapot meg akarod érni akkor, hagyd abba a fos vicceid mondogatását. – mondtam neki jó kedvűen és megpaskoltam az arcát. A hülyéje persze teljesen elkábult és csak arra eszmélt fel hogy elfordulok. Jon egyszerre elképedve és röhögve nézett rám. Diadalittasan felnevettem. Elindultam a fürdőszobába ahol a víz még mindig gőzölgött. Lehet hogy túl melegítettem. Mikor bementem a kádba, nem az várt rám hogy csak aggasztó és értelmetlen kérdéseket teszek fel magamnak hanem, a békés gondolat mentes lazulás.